Sziasztok, drága Báránykáim!
Tudom, szörnyen elhanyagoltam ezt a blogot, amit bánok. De igyekszem visszatérni! El is készült a Néhány csillagunk közös új fejezete, olvassátok, véleményezzétek, mert nagyon számítok a véleményetekre!
Csók:
Lyanna
Tudom, szörnyen elhanyagoltam ezt a blogot, amit bánok. De igyekszem visszatérni! El is készült a Néhány csillagunk közös új fejezete, olvassátok, véleményezzétek, mert nagyon számítok a véleményetekre!
Csók:
Lyanna
Hazatérve Will kiengedte reszkető sóhaját, amit odáig elfojtott. A könyveket a nappaliba vitte, majd tett-vett, észre sem vette, hogy kábán mosolyog. Nem hitte, hogy a bimbózó érzelmekkel járó sokszínű kavalkád újra meglátogatja. Nem szívesen ismerte be magának, de Hannibalnak igaza volt: vágyódott mindenre, amit csak egy nőtől kaphatott.
Ugyanakkor
úgy vélte, hogy úgysem találhat viszonzásra a vonzalma, a furcsa jelek ellenére
sem. Ismerte magát: könnyedén lángra lobbant, sokáig égett, ha rajta múlt,
olthatatlanul, viszont nem mondhatta kezdeményezőnek magát. Talán könnyedén
kiengedte volna a csinos lányt a kezéből. Túl sokat sérült, túl fájdalmas volt
Molly elvesztése. Félt, hogy megsérül. Félt, hogyha megsérül, akkor ezúttal
egyedül marad a fájdalmával, nem lesz, aki meggyógyítsa a lelkét. S különben
is, talán a bájos könyvtárosnő mással is pont ugyanilyen kedves és mosolygós.
Elvégre az a munkája, hogy segítsen. Will ostobának érezte magát, amiért
jelentőséget tulajdonított a lány gesztusának. Mégsem tudta egykönnyen
elfelejteni.
Nagyot
sóhajtva öntött magának egy pohár bort, belesüppedt a karosszékbe, és felütötte
az egyik újonnan kölcsönzött könyvet. Azon kapta magát, hogy újra és újra a
kandallóban pattogó tűzre mered, valahogy Isabelle hajára emlékeztették a
lángok, és eszébe sem jutott, hogy a nővel is ugyanúgy megégetheti magát, mint
a meleget adó, ropogó fahasábokkal. Gyorsan megrázta a fejét, kényszerítette
magát az olvasásra. A skarlát betű különösen tetszett neki: Arthur Dimmesdale
tiszteletes néhány vonásában magára ismert.
Egy
hét alatta elolvasta a könyveket, de néhány napig halogatta a könyvtár
felkeresését. Sokat gondolt Belle-re. Magában máris becézte, úgy vélte, nagyon
is illik hozzá ez a név. Mint a mesében, a könyvrajongó Belle, aki megszereti a
szörnyeteget...
Egy
idő után felhagyott önmaga korholásával is. Újult és bátortalan boldogsággal
fürdőzött a rövid találkozás emlékében. A rémálmok helyett Belle arca tűnt fel
előtte, amikor aludt.
Will
végül felbukkant a könyvtárban, noha félszegebbnek érezte magát, mint legutóbb.
A pult mögött ismét ott ült Isabelle, felragyogó mosolyából Will láthatta, hogy
megismerte. Ez ismét azt a kábult boldogságot árasztotta szét a bensejében,
mint a legutóbbi találkozás után.
Eleinte
csak hetente járt a könyvtárba. El sem akarta hinni, hogy Isabelle mindig
mosolyog. A mosolya fényénél jobban átmelegedett, mint a tűz mellett. Will
hetekig nem mert megszólalni, csak köszönt és megköszönte a könyveket.
Ledermedt, kábán sütkérezett Isabelle kedvességének fénykörében. Sosem volt
erőssége a kapcsolatteremtés, de Hannibal mellett sokat oldódott, mintha a
pszichiáter lett volna a nap az ő jege fölött. De Belle mellett Will ismét
megnémult, kapkodó lett és zavart, a tekintetét alig merte a nő szeméig emelni.
Elbűvölte a zöld macskapillantás ami huncutul összehúzódott, amikor Belle
mosolygott.
Azután
teltek a napok, és Isabelle kérdezett tőle valamit, ő pedig válaszolt, és félénken
bár, de visszakérdezett, még a nő szemébe is belenézett. A munkáról
beszélgettek, és Will elmondta, hogy régebben az FBI-nak dolgozott. Őt is meglepte,
milyen könnyedén csúsznak ki a száján a szavak, mintha már semmit sem jelentene
az egész. Belle azonban csodálta őt, amit Will egyáltalán nem értett. Egészen
elmerültek a tétován tapogatózó szavakban. Csak a következő, kölcsönözni vágyó
olvasó felbukkanása ugrasztotta szét őket.
Will
egyre vidámabbá vált., ahogy folydogáltak az áldottan eseménytelen, mégis apró
izgalmakkal telt napok. Egyre mélyebbre ásta a bánatát, sok apró kis izgalom
földelte el. Ismét tudott mosolyogni. Néha még az autószerelő-műhelybe is
bement, és ott dolgozott a többi férfivel, még szóba is elegyedett velük.
Will
lassanként mindennap felbukkant a könyvtárban. Olyasmi után kezdünk el
vágyakozni, amit mindennap látunk. Will jól tudta ezt még a Hanniballal ápolt
rendszeres kapcsolat idejéből. Így eshetett, hogy vágyai tárgya a csinos
könyvtáros lett, a rabjává vált, és ezt végre magának is beismerte. Mindennap
látta, de vágyott rá, hogy még többet lássa, ezért jelent meg mindennap a
könyvtárban. Az ördögi kör bezárult, ő pedig a csapdában vergődött. Nem hitte,
hog vágyni fog még valaha bármire. Hogy vágyakozik majd bárki vagy bármi iránt,
hogy akárki felgyújthatja még a szenvedélyt, ami a bensejében parázslott, a sok
fájdalom hamva alatt. Nem hitte, hogy valaha újra akarni fog egy nőt annyi
csalódás, annyi fájdalom után. Mégis ez történt. A fiatal nő felébresztette
benne az életet.
Egy
csütörtöki napon későn érkezett, kissé megázva a kint tomboló vihartól. Már csak
fél óra volt hátra zárásig. Kiválasztott néhány könyvet, aztán kereket oldott.
Tudta, hogy gyakran Isabelle zárja a könyvtárat, nem akarta tehát zavarni. A
fejére húzta a kabátját, úgy sietett a kocsihoz, az eső szaporán verte a
parkolót. Will beugrott az autóba, beindította a fűtést. Lassan gurult ki a
parkolóból, amikor magányos, a feje fölött táskát egyensúlyozó alakot
pillantott meg, amint a távoli buszmegálló felé topog. Azonnal megismerte
Isabelle-t.
Lehúzódott
az útpadka mellé, átnyúlt az anyósülés fölött, úgy nyitotta ki az ajtót. A
fiatal nő riadtan pillantott befelé, majd megkönnyebbülten felnevetett, amint
felismerte Willt.
-
Szállj be! – mondta Will, Isabelle pedig
fázósan behuppant az autóba.
Egyáltalán
nem félt Willtől, pedig Will sokszor félt már önmagától. Mintha kisütött volna
a nap odabent, noha a lány bőrig ázva didergett. A fűtőrácshoz nyomta kecses
kezét.
-
Közel lakom, úgyhogy gyalog szoktam járni.
Vagy busszal, ha elfáradok. És ma még ernyőt sem hoztam – csicsergett Isabelle.
Will
egészen ellágyult, ahogyan őt figyelte. Szerette volna megérinteni az
átnedvesedett, vörös tincseket, a kipirult arcot. Úgy érezte, szüksége van a
nőre, hogy átitassa fényével.
-
Hazavihetlek? – kérdezte végül.
-
Azt megköszönöm – bólintott Isabelle.
Összehúzta
magát az ülésen. Will repesett. Szíve szerint hazavitte volna a nőt magához, a
kandalló elé telepedett volna az ázott madárkával, csak ölelte és ölelte volna.
Korholta magát nyílt gondolataiért, de valahogyan az, hogy ennyire közel voltak
egymáshoz, megbolondította. Bárki személyiségével tudott azonosulni, ez a
szerencsétlen átok sokszor tönkretette már. De ezúttal Isabelle vidám nyíltsága
és bizalma ragadt rá. Ezek a tulajdonságok hajdan benne is megbújtak, most
óvatosan kandikáltak ki a borult világba.
A
nő valóban közel lakott, öt perc autókázás után megérkeztek. Will Isabelle-re
lesett, látta, hogy a nő is őt figyeli. Ettől a zavar halvány pírja öntötte el
az arcát a borosta fölött.
-
Köszönöm a fuvart – mondta Isabelle.
Odahajolt
Willhez, és lágyan megpuszilta arcának sebesült felét, természetesen, mintha
már megtette volna máskor is. Will lehunyta a szemét, megrendítette a gesztus. Olyan
régen nem tett már senki hasonlót! El is felejtette, milyen, ha valaki
gyengéden bánik vele.
Isabelle
elvált tőle, de nem húzódott el, pillanatnyi tétovázás után megtalálta Will
száját, bátran, mégis lágyan bújt oda hozzá. A csókja édes volt, finom, meleg,
akár a mosolya. Will reszketett, amint viszonozta, a keze Isabell nedves
fürtjeibe túrt, úgy tartotta a nő tarkóját. Orrába hatolt a lány lágy
virágillata.
-
Talán... Találkozhatnánk a könyvtáron
kívül is – motyogta Belle a csókba.
-
Az nagyon jó lenne – suttogta Will.
Sokáig
csókolta Belle-t, mintha a kipirult, édes ajakból nyerné az életerőt.
Kimelegedett, szabályalanul kapkodta a levegőt, amikor lassan elváltak. Remegő
kezével ismét végigsimított Belle haján. Ha soha többet nem találkoztak volna,
akkor is örökre élete legszebb pillanataiként tartotta volna számon a csókokat.
-
Holnap érted megyek a könyvtárhoz, miután
bezártál – mondta rekedten Will.
Meglepte
saját bátortága, kezdeményezése. De nem akarta elveszíteni a lehetőséget.
Rájött, hogy a kiheverhetetlen események ellenére is boldog akar lenni, el
akarja felejteni a múltat, bármi is az ára. Belle-lel akart lenni.
Elbódította,
hogy Isabelle arcán ugyanazt a kábult boldogságot látta, amit ő maga is érzett.
A nő bólintott, lopott egy búcsúcsókot, majd kipattant az autóból, nyakát
behúzva futott az emeletes ház kapuja felé. A fedezékbe érve azonban
visszafordult, ragyogó mosolya szivárványt festett az égre. Integetett, Will
keze pedig remegett, amint viszonozta.
Azt
sem tudta, hogyan volt képes hazáig vezetni. Újra és újra végigsimított a
száján, még ott érezte Isabelle finom ajkát. Attól tartott, talán álmodta az
egészet. Korábban is előfordult már hasonló, megesett, hogy az idő elfolyt az
ujjai között, hogy olyasmik történtek meg, amikről nem tudta eldönteni,
valósak-e, vagy az élénk képzelete torzszülöttei. De még ott lebegett az autó
zárt terében Belle virágillata, az anyósülés támláján pedig vörös hajszál
árválkodott. De ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Will elhiggye: a csók
megtörtént.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése